2010. febr. 11. 0:20 - írta: Berger - Címkék: amatőr író, napinovella, novella, Ünnep Budapesten
Akkor kezdjük. Saját alkotásom, kritikákat szívesen fogadok. Várom a ti novelláitokat is!
Ünnep Budapesten
Elege volt az egészből. Azon a héten harmadszor ment haza az iskolából cipóra vert arccal, anyja őrjöngését figyelmen kívül hagyva továbbra is szembeszállt támadóival.
Ma nem volt szerencséje, felkészültek ellenségei is. Hátán még érezte a viperák nyomát, azon gondolkodott, hogyan rejtse el anyja elől a véres ruhát, mert az átvérzett, abban biztos volt.
Abban azonban nem, hogy ilyen állapotban neki most feltétlenül haza kell mennie. Villamosjegyre szánt pénze jó eséllyel már támadói gyomrában pihent, valamilyen megmagyarázhatatlan okból sörré változva.
Vállat vont, gyalog indult el az aluljáró felé. Jól tudta, ma nem lesznek ellenőrök szokásos útvonalán, ettől kicsit jobb kedvre derült.
Jókedve csak addig tartott, míg eszébe nem jutott halaszthatatlan találkozója Edittel. Tudta, ha a nő észreveszi rajta a támadás nyomait, kérdezősködésével annyira felidegesíti majd, hogy okvetlenül is szakításhoz vezetne a dolog. Ferenc azonban még ezt is pozitívumként értékelte volna a mai nap folyamán, megrázta a fejét, rögtön tudta, hogy a nőre most nagy szüksége van anyagilag, a szakítás pedig eljutna anyja fülébe is, aki ismét botrányt rendezne – ezt Ferenc mindennél jobban utálta.
Bár már húsz éves is elmúlt, anyja még mindig teljes nyugalommal szólt bele életvitelének legapróbb lépéseibe is. Ferenc akárhányszor hozta fel az önállóan élés gondolatát, anyja azonnal sírni kezdett, azzal vádolva a fiút, hogy csak tőle akar szabadulni, és magára hagyásával a halálba kergetni. A fiú igyekezett minél kevesebb időt kényelmetlen panellakásukban tölteni, amikor csak alkalma volt rá, a városban sétált.
Ilyen alkalmakkor gyakran eltűnődött életének különös alakulásán, hogy miért pont ő nyújtja a legkézenfekvőbb célpontot a hatalmaskodni vágyóknak, miért csattan az ostor mindig őrajta. Edittel való kapcsolata csak a kezdetekkor javított valamelyest a helyzeten, maga előtt sem titkoltan Ferencet az első hónap után már csak anyagi vonzatok tartották ebben a felszínes románcban.
A Lánchídhoz érve a fiú lesimította zakóját, megigazította sapkáját, és mély levegőt véve indult az Edittel megbeszélt találkozóhely felé. Kissé felvidította bár kedvenc városrészének esti látványa, de most a legkisebb derűt is elnyomta benne, ha eszébe jutott az előtte álló éjszaka.
Akárhányszor Edit észrevett rajta valamiféle külsérelmi nyomot, anyáskodva kérdezősködni kezdett. Ferenc a kezdeti faggatózások alkalmával egy-egy kitérő válasszal még elsimította a dolgot, de mikor egy támadás után fél arca feldagadt a kapott ütésektől, Edit kifakadt – tudni akarta a támadók nevét, azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti őket.Ez a lépése később egy kis időre nyugalmat teremtett a férfi körül, de mivel támadói csak egy fél év börtönbüntetést kaptak, igen hamar elérte a bosszújuk.Hetekig volt utána kórházban. Akkor megfogadta, hogy szakít a nővel, elkeseredettségében az ő hibájának tartotta, hogy leszámolásra került sor.Amikor azonban anyjával közölte ebbéli szándékát, az asszony sírni és kiabálni kezdett, hogy fia az utolsó pozitív dolgot is el akarja dobni magától az életben.Ferenc ennek hatására elvetette magától a szakítás gondolatát, és magában be kellett ismernie, a nő hatalmas áldozatokat hoz ezért a kapcsolatért, nem kevés anyagiakat is ideértve.
Egy hónap múlva azonban már tudta, hogy ez az eset vezette őt az elhidegüléshez Edittől. A kezdeti vágynak már semmi nyomát nem érezte magában, és jól tudta, csupán az anyagiak nem lehetnek egy kapcsolat életben tartói.
Most, közeledve a találkozó helyszíne felé, egyre erősödött benne az elhatározás, hogy véget vet ennek a kapcsolatnak. Eszébe jutottak a megaláztatások, a hosszú, unalmas előadások, amit abban hitben tartott neki, hogy teljesen műveletlen, elvégre a külvárosban nőtt fel, és mikor a nő náluk tartózkodott, szinte érezte a hátán anyja és Edit sugdolózását, hogy pedig ők mi mindent megtesznek ezért a fiúért, és egy fikarcnyit sem hálás semmiért.
- Dehogynem vagyok – mormogta maga elé – amikor békén hagytok tíz percre, már azért is hálás tudok lenni.
A Clark Ádám téren taxiba ült – utált késni akárhonnan. Ügyet sem vetett a sofőr beszédére, megszokta már a budapesti taxisokat. Néha, amikor valamelyikük érdekességet mesélt, a fiút lenyűgözték a városi legendák sokszínűségei. Most nem volt kedve semmit sem végighallgatni, tudta, éppen elég lesz neki Edit kiselőadása aznap estére.
2.
A Jókai téren kiszállt. Edit elésietett, kifizette a taxit (borravalót nem adott), majd a fiúba karolt, és lágyan, mégis kissé erőszakosan terelte a presszó felé.
- Hol voltál, Kicsi?
- Sétáltam.
- Egy órája várok rád. Legalább telefonálnál.
- Az a te bajod, én pontosan érkeztem. Nem fogok sehová előbb odaérni. Még a te kedvedért sem.
- Mi bajod van?
- Hagyjuk. Inkább rendelj valamit, szomjas vagyok.
Hallgatagon ültek, Ferenc semmit sem reagált a nő szavaira, mikor Edit arca az övéhez ért, szája kissé megrándult – olcsó kölni- és erős rövidital-szag csapta meg az orrát.
- Mesélj már, Kicsi, mi történt ma? Milyenek voltak az előadások?
- A szokásos. Az öreg Géczi megint zseniális volt, hallanod kellett volna.
- Milyen kár, hogy dolgoznom kell. De hát valakinek el kell tartania téged.
- Ne kezdd megint. Nagyon jól tudod, hogy én ezt soha nem kértem tőled.
Ferenc hátradőlt a kényelmes bőrfotelben – a presszó egyik különlegessége volt, hogy műanyag asztalok és székek helyett olcsó, mégis dekoratív bútorokkal rendezték be – és felszisszent a fájdalomtól, mert a délutáni késvágások nyomai még nem indultak gyógyulásnak.
Edit összerezzent, és a fiúra nézett:
- Mid fáj?
- Semmi. Megsérültem foci közben, kicsit húzódik a hátam.
Edit egy gyors mozdulattal felrántotta a fiú pólóját, és felsikoltott; Ferenc tudta, hogy a nő nem viseli könnyen a sérülések látványát, de ilyen reakció csak egyet jelenthetett: támadói most nagyon alapos munkát végeztek.
- A héten már harmadszor! – siránkozott a nő – mikor kerülöd már el végre őket?
- Semmi közöd hozzá, merre megyek és mit csinálok. Ezerszer megmondtam.
- Meg fognak ölni! Ha csak egyszer tennéd, amit mondok…
Idáig jutott a mondattal; a fiú felpattant az asztal mellől, Edit arcába vágta kávéját, majd felrántotta maga mellé a meglepetéstől egy pillanatra leblokkoló nőt, és mintha minden sérelmét így akarná megtorolni, szabadjára engedte az agyában lüktető vért.
-Egyszer?! Te büdös alkoholista riherongy, hát ki irányította az életemet évekig? Ki hajtott vissza erőszakkal a főiskolára? Nem mondtam eleget, hogy dolgozni akarok, hogy végre leléphessek innen?!
Egy percen belül már levegőt is alig kapott, szinte nem is hallotta saját szavait – akárha egy rosszul behangolt rádióban szólna, és ő csak hallgatja, de az értelmét nem keresi a szavaknak… mégis megkönnyebbülten van egy messzi világban, ahol nincs ez a nő, aki minden lépését beosztja… szabadság, édes szabadság…
*
Fehérség vette körül, egy pillanatra megijedt, mert azt hitte, megint megverték, kórházban van. Csak lassan tudta beazonosítani otthoni szobáját, azt is csak a rendetlenségtől. De hogy került ágyba?
Zúgott a feje, és semmire sem emlékezett. Kamaszkora házibulijai rémlettek fel előtte, utoljára akkor érezte magát így, amikor egyszerre három osztálytársa születésnapját ünnepelték egy tágas családi házban.
(Annak a mulatozásnak folyományaként Ferencnek hónapokig alkalmi munkák béreiből kellett fizetnie az okozott károkat.)
Az emlék felvidította, elhatározta, ha végre magához tér, felhívja barátait és elmennek valahová este.
Az ablakon kinézve állapította meg, hogy jó eséllyel csak a házból jut ki, az utcasarokig már nem; az éjszaka döbbenetes mennyiségű hó esett, mivel a hókotrók még nem értek ide, nem lenne tanácsos útnak indulnia.
A konyhába ment, az asztalon hideg kakaó és száraz kalácsdarabok fogadták.
Anyja gyakran tett ilyet, amikor reggelit készített neki, ám ő nem fogyasztotta el: az ételmaradék maga volt a néma szemrehányás.
Felhajtotta a kakaót, bevette napi szokásos adag tablettáját, majd a telefonhoz lépett.
Öt perccel később már hólapáttal takarította a járdát, semmiképpen sem akarta a napot otthon tölteni, sétára vágyott. Tudta, ha anyja felébred, eszeveszett rikácsolás veszi kezdetét, hol volt éjjel olyan sokáig. „Tényleg, mikor érhettem haza?” – morfondírozott magában.
A választ tíz perccel később kapta meg: Edit kereste a mobiltelefonján.
Mivel Ferenc semmire sem emlékezett az estéből, meglepődött, mikor az asszony szipogva tájékoztatta szakításuk tényéről, könyörgött, hogy a fiú a nap folyamán térjen be hozzá.
Ferenc most már emlékezett a tegnap esti presszó-jelenetre, elvigyorodott, majd kedélyesen közölte a nővel, hogy felőle ott rohad meg, ahol akar, de rá ne számítson. „Nem indul rosszul a nap,” – gondolta- „máris tettem valamit az életemért. Igaz, tegnap este, de hát a francba a részletekkel…”
*
A nap folyamán barátai sorra mondták le az estére megbeszélt találkozót, ki sportelfoglaltságra, ki családi ünnepre hivatkozott. Ferenc tudta, egyikük sem hazudott – barátai a világ minden pénzéért sem hagytak volna ki egy ilyen estét.
Csak huszonéves kanok, sör, a törzshelyük hangulata, és egyetemista „szingli” nők – majd’ minden huszonéves férfi kedvenc időtöltése ez.
Az égbolt már szürkült, a szél szórólap-maradványokat fújt ide-oda a járdákon, kisiskolás gyerekek versenyeztek, ki tud hamarabb elkapni egy-egy foszlányt.
Egy kései villamos tompa csilingelése hallatszott az útról. Talán a villamosok is tudják, mi van ma, gondolta Ferenc, elvégre ilyenkor szépen kifényezik mindet, és még lámpafüzért is kapnak…
A Lánchídhoz érve megállt. Latolgatta, továbbmenjen-e villamossal, vagy pihenjen meg valahol, vacsoráznia sem ártana már…
Végül csak kiült a rakpart rakodókövére, felhúzta a kabátja cipzárját, rágyújtott, és hátradőlve nézte a lustán ringatózó hajókat, melekt fényárba borítottak kedvenc városának fényei.
Arra gondolt, talán sehol nem ilyen szép a karácsony este.